Szomorú tündér kél útra,
őszi szellő szárnyán,
arcáról könycsepp hull a porba,
már nem járja szép táncát.
Sivár lett a táj,
a viragok sem kacagnak tarkán,
hová lett a tündelány,
a bánat elemészti kínzón és némán.
Bármerre tart éjjel-nappal,
nem leli szép kedvesét,
s mire madár jelzi az új hajnalt,
lecsukja örökre két piciny szemét...
|
|
|