Pici mese
A harmatcseppek némán hulló könnyekként adták meg magukat a gravitáció kényszerű erejének, a fűszálak sóhajtozva könnyebbültek meg s hajladoztak a lágy reggeli szellőben. Alant megannyi apró vízgolyóvá pattantak szét, lassan táplálva a földet. Így ébredt a rét a puhán ölelő fák között.
Egy lepke bukdácsolt a virágok felé, kiválasztva a tengernyi szivárványszínből a neki legtetszőbbet. Kék szárnyait melengette a felkelő nap első sugara. Hol erre libbent, hol arra. Halványsárga szirmok közé telepedett, tetszett neki, hogy olyan, mint a napsugarak.
A virág alatt apró hangyák törölgették fáradtságtól álmos szemeiket. A gyermek hangyák azonnal szaladgálni kezdtek, a felnőttek pedig reggeli tornaként erejüket próbálgatták, ki tud nagyobb levelet elcipelni a másik virágig. Ébredt a többi bogár is, zümmögéssel és motoszkálással telt meg a hullámzó, zöld rengeteg.
Mosolygott a Nap, s nevetett a Természet. A lepke megszárítkozott, s evett egy kis nektárt is. Körbenézett. A távolban nyuszik hancúroztak, versenyt futottak a rókával, majd nagyokat bukfencezve hahotáztak, hogy ki gurult messzebbre.
Az őzikék anyjuk öléből nézték érdeklődve a többi állat játékát. A fák ágairól mókusok dobálták magokkal a borzokat, kidobóst játszva. A borzok segítségére piciny, gyors madárkák siettek. Ahány magot csak tudtak, elkapkodtak a levegőben, majd a mókusok búbjára ejtették őket.
Végül mindkét fél annyi foltot szerzett, hogy jobbnak látták a mókusok, ha összeszedik az eldobált finomságokat és reggeliznek egyet. A harcot pedig elnapolták... másnap reggelig.
A lepke egyszer csak észre vett valamit, vagyis valakit. Karcsú volt, haja napfény szőke, szeme az ég kékje, s teste, mint a lágy szellő. A réten álló egyetlen fa tövében ült, hátát a fa törzsének támasztva. Halk dallamot fújt sípján. Az állatok köréje gyűltek, s hallgatták lágy játékát. Nem féltek ettől a furcsa idegentől.
Az idegen mosolygott, körbenézett és egyenként megsimogatta az összes állatkát, a bogarakat pedig felengedte a vállára, hogy onnan csodálhassák meg a rétet, ahol élnek. Micsoda kilátás volt, az ám. Tengernyi zöld fű, ezer színben pompázó virágok, s körben a fák... óriások voltak, tiszteletreméltók és szépek.
A lepke nagy igyekezettel próbált közelebb érni, s nagy dicsőségére, ő az idegen hajára ült. Ő lenézett, a furcsa lény pedig fel. Szemében meglátta a mindent elborító szépséget. Semmihez sem volt fogható... látta a földet, az univerzumot, minden szépet, mit a természet teremtett. Egyből beleszeretett.
Az idegen kezébe vette a kis pillangót, s akkor láss csodát... csillogás és fényjáték kélt, szivárvány burkolta be a rétet. Körbeölelt minden állatot, kiknek szíve boldogsággal telt meg. Majd a lény helyén egy piciny tündér jelent meg, s azt mondta: - Én vagyok a Rét Tündére, s Te kicsi lepke... Te vagy a Rét Hercege.
A pillangó bizsergést érzett testében, lenézett, s egy ugyan olyan testet látott, mint a Tündéré, csak kéket. Megtört az évezredes átok, meghalt a Boszorkány, ujjongták az állatok. Egyik a másikéba adta piciny kezét, s szerelemmel vigyázták a rétet, a napfény színű Tündérke és a kék...
MoonlightThief - Mage Tower
|
|
|