Hófödte tájakon dideregve vándorolok,
mostmár csak reménytvesztve követem kihűlt nyomod.
A hó, mint fehér lepel borítja a fák lombjait,
hideg téli szél söpri el lábad nyomait.
Egyszercsak nincs tovább,
vége a jeleknek,
a sűrűben vérszomjas farkasok
nyáladzva nevetnek.
Leülök egy sziklára,
botomra támaszkodom,
s csak nézek a távolba,
hátha meglátom...
izzó szemek közelednek,
s szép lassan megfagyom...
|
|
|